Miként alakult úgy az emberi gondolkodás, hogy csak párban tűnünk értékesnek?
Egyáltalán miért van igényünk a PÁRkapcsolatra? És itt nem magáról a szerelem vagy szeretet érzéséről, hanem a kapcsolat tényéről beszélek.
Miért csinálják azt például sokan a mai huszonévesek közül, hogy randizgatás, ismerkedés helyett kb. azonnal együtt töltenek szinte minden éjszakát? Összeköltözésről nyilván szó sincs, mert jaj, az olyan komoly dolog, de ettől függetlenül az egyik szépen odacuccol a másikhoz, kimondatlanul. Minek?
(És vajon öreg vagy korlátolt vagyok, ha szívesebben tartok magamnál inkább "mivanhakellmajd" fogkefét, minthogy deponáljam azt bárhol is?)
Amikor az ember csak randizgat, mindenki azt várja, definiálja a kapcsolatát. "Mi van köztetek? Monogám dolog? Mit akartok egymástól? Merre tovább? Szereted? Szeret?" Nem értem. Egyrészt azt nem, hogy ezekkel a kérdésekkel miért kell egymást elbizonytalanítani. Miért kérdezünk "alá" a másiknak ahelyett, hogy elfogadnánk az életének képlékeny, alakuló formáját... Másrészt, egyáltalán mi ez az igény arra, hogy állandóan definiáljuk a kapcsolatainkat?
Van, aki ha pl. megtudja a másikról, hogy "nem házasodni szándékozó" típus, kiszáll a kapcsolatból. Merthogy ennek "nincs értelme." Miért csak akkor ad az ember értelmet egy kapcsolatnak, ha a jövőjét is meg tudja határozni?
Miért él az ember a jövőben a jelen helyett, ha kapcsolatokról van szó?
Pedig annyira egyszerű lenne. Randizni, élvezni a másik társaságát. Kérdezni és válaszolni. Belefeledkezni. Vágyakozni. Kívánni. Megélni.
Néhány dolog persze érthető, amit a jelenben is tudni akar az ember... Hogy csak ő van-e képben, vagy mindössze egy a listán, hogy a másik csak "hobbiból tartja" vagy valóban meg akarja ismerni, egyre jobban és jobban. Ez ugyanis a jelent is meghatározza. Támpontot ad, mégis hogyan viselkedjünk, viszonyuljunk. Az "add csak magad" nagyon jól hangzik, de az ember érthető okokból nem akarja újra meg újra szénné égetni magát, így azt a mesés önmagunkat is jó néha bizonyos keretek közé szorítani. Persze csak akkor, ha a helyzet ezt kívánja.
Néha meg egyáltalán nem kell. Mert vagy biztonságban érezzük magunkat itt és most, vagy pont nem érdekel semmi, ami az itt és moston túl van.
És olyan is adódik, amikor egyedül szeretnénk lenni. Mindenki szemében ott a kérdőjel, hogy ilyet mégis hogy lehet akarni... Honnan tudjuk ilyenkor, hogy értékesek, hogy vonzók vagyunk?
Sokkal könnyebb szingliként megerősítést nyerni, mint kapcsolatban. A kapcsolat sosem arra volt igazolás, hogy kellünk, hanem arra, hogy párban valamiért könnyebb. Nem nekünk szóló dolog, hanem egy kölcsönös feladat. Osztott felelősség.
Talán, mert kézenfogva normális, egyedül meg enyhén fura sétálni a Városligetben. Talán, mert az élet menetrendjéről azt tanultuk, hogy egy bizonyos kor felett meg kell állapodni, és "normális" életet élni egy társsal meg családdal. Mert azt soha, senki nem mesélte el, hogy az élet ennél a kitaposott ösvénynél mennyivel több utat tartogathat, ha letérünk róla. És merünk mondjuk egy kicsit, vagy ha kell, tovább egyedül lenni. Ami nem egyenlő persze a remeteséggel. És szeretni különben sem csak összekötözve lehet...
Vágyni a szerelemre, a valakihez tartozásra normális. Érthető okokból társas lénynek lettünk teremtve, de ez nem jelenti azt, hogy bármi áron ezt a képet kellene hajszolnunk. A másik felét keresi az ember, miközben az nem létezik. Vagy egész vagy egyedül is - vagy sehogy és soha nem leszel egész.
Nekem is volt ilyen. Hogy a másik felem kerestem. Meg is találtam akkor. Az én tört darabjaimat illesztettük az övéivel, és egy egész valahogy összeállt. Aztán a sebes, szakadozott felületem kisimult, és már nem illett a "másik feléhez."
