Tele vannak a közösségi oldalak mindenféle önsegítést erőltető, motiváló, lélekápoló vagy épp farba billentő trénerrel, megmondóemberrel és show-arccal, neked pedig egy ilyen világban esélyed sincs, hogy szarul legyél - legalább egy kicsit. Mert, ha szakítottál, akkor örülnöd kell, hogy végre egyedül vagy, hiszen “ezt is meg kell élni”, ha nem találsz párt évek óta, akkor “biztos nem tettél meg mindent, nem akarod eléggé”, esetleg, a kedvencem: “még biztos fejlődnöd kell egy kapcsolathoz…” Mivel a legtöbben be is veszik ezeket, nem csoda, hogy az önsegítő könyvek és blogok után, megjelentek azok az egyszemélyes kommandóként világot hódító arcok is, akik azt mondják: ők bizony tudják a tutit ahhoz, hogy boldog legyél!
Ja igen, valami elég fontosan nem mondtam: azok, akiket ezek főleg betalálnak, a NŐK!
Miért a nők a kétségbeesés piacának fő célcsoportja? És miért a nők azok, akik mindenáron valami hibát akarnak találni magukban, hogy miért nem kellenek eléggé, miért nem hívták vissza őket a randi után, miért nem akarnak találkozni velük azok, akikre vágynak? Nem vitatom, hogy a férfiak is tudnak szenvedni, és ők is képesek iszonyúan magányosnak érezni magukat - de mégis, a nők tartják életben ezt a műfajt, és jólétben a képviselőit. Főleg akkor faramuci helyzet ez, ha azt is figyelembe vesszük, hogy állítólag mindig a nő dönt, mindig a nő választ. Eszerint, nekünk kellene vígan pöckölnünk ide-oda a pasikat, akik meg ezután sírva kúsznának a földön és könyörögnének egy, akár csak egyetlen motiváló szép idézetért! Hogy egy pillanatra felemelve érezzék magukat, aztán persze telesírják éjjel a kispárnájukat azt pörgetve lefelé magukban, mégis, mi mindent ronthattak el…
Miért a nők azok, akik “minden követ meg akarnak mozgatni” azért, hogy valami előremozdulhasson az életükben, hogy kiszálljanak a szaros gödörből, legyen az akár a sokak számára oly’ pusztító egyedüllét, akár egy posványos, működtethetetlen kapcsolat? Miért van az, hogy a pasik jól eltapicskolnak a magányban ugyanúgy, mint a gáz viszonyaikban?
Mindig a nő kattog azon, vajon rosszul csinált-e valamit, a férfi soha. A férfiakat látszólag sosem gyötrik kételyek, így hát nem is mennek el jósnőhöz, hogy megmondja nekik a Tarot, “vajon ő az igazi?”. A férfiakat látszólag nem gyötrik kételyek, így nem kérdezgetnek olyasmit, hogy “hiányoztam, amíg távol voltam?”. A férfiak mindig totál biztosak magukban, akkor is, ha csóró, buta, kopasz, pocakos törpék - vagy ennek bármelyik kombinációja. Míg a nők, a rengeteg mankókönyv és bekövetett léleksimogató idézet-mentor mellett még arra is ráveszik magukat, hogy salátát rágcsáljanak abban a reményben, hátha egy ruhamérettel kisebb fazonukban végre rájuk talál a nagy szerelem. (Hogy aztán békésen elkényelmesedhessenek mellette, és visszaszedhessék a kínkeservesen ledolgozott narancsbőrüket és pocakpárnáikat azzal a felkiáltással: én már úgyis elkeltem! De ez egy másik kérdéskör.)
Hány “hol van már a nagy szerelem?” szemináriumon látni férfiakat? És mennyi férfinak pihen bármilyen személyiségfejlesztő könyv a polcán, amitől jobb szeretővé válhat, amitől jobb párrá válhat, ami segít megérteni a másik nem működését? Ők inkább elmennek sörözni a haverokkal, esetleg levarrnak egy 10-20 évvel fiatalabb lányt, hátha attól majd helyreáll a lelki békéjük. Csakhogy, jobbára nem áll helyre, és ha sokáig nem lépnek a változásért, az elfojtott stressztől más sem fog megfelelően állni.
Ennek fényében nem tudom megÁLLNI, hogy ne tegyem fel a kérdést: vajon véletlen volna, hogy a pasik hamarabb halnak? Elnyomott stressz, fel nem tett kérdések, meg nem oldott problémák, tapicskolás a szarban, és annak lenyelése időről időre. Talán ez áll amögött, hogyha felszállsz egy buszra, tele van fekete ruhás idős nénikkel, és mellőlük a bácsik már nincsenek sehol.
