Előfordul, hogy nem csak egyszer futunk neki egy kapcsolatnak. De miért próbáljuk meg újra, ha egyszer már csalódtunk? És van-e esély rá, hogy bármi jobbra forduljon?
A motiváció itt is, mint mindig kulcskérdés.
Sokszor bármiféle érzelmi alapot nélkülöz az újrakezdés, és pusztán gazdasági vagy kényelmi megfontolásból történik. (A budapesti albérletárakat tekintve, ez közel sem meglepő.)
Néha ráadásul az ember nem is képes megmaradni egyedül, és ennél még egy egykor-volt-kettesben lét is jobbnak tűnik. Hiába, no, benne van a pakliban a csalódás kockázata, időnként hozunk rossz döntéseket. Azt hisszük, az új élet csak jobb lehet, aztán, mire ráeszmélünk, már késő, és kullognánk vissza a régihez.
Időnként pedig előfordul, hogy két ember szentül hiszi, őket a sors is egymásnak szánta. Ilyenkor persze mindenki hajlamos a legapróbb dolgokban is a végzet összefüggéseit látni - pedig a valóság nem az, hogy "égben köttetett" egy kapcsolat, pusztán csak az ember teremti meg újra és újra azokat a helyzeteket, amelyekből ezt kiolvashatja. És valójában pont annyi eséllyel ítéltetett sikerre vagy kudarcra egy ilyen viszony, mint bármely másik.
Amikor egy kapcsolat tönkremegy, zátonyra fut, gallyra vágódik, annak oka van.
Az a kettő darab ember, akik benne vannak, voltak. ŐK AZ OKAI. Ahogy a párkapcsolatok működéséhez is szükségeltetik mind a két résztvevő, úgy a hazavágásukhoz is. Persze, a kettőből egy jellemzően mindig jobban küzd azért, hogy működjön a dolog, ebben valahogy sosincs igazi egyensúly - de mindketten ott kell, hogy legyenek.
És bizony-bizony, időnként úgy hozza az élet, hogy a kijelentett, nagybetűs "VÉGE", valójában egyáltalán nem jelenti ezt... Amikor a meccs még nem lejátszott. Amikor rájön két ember, hogy tudna, hogy lehetne még mit tenni ezért a kapcsolatért, és az érzelmi szikrák is ott vannak belül.
Ilyenkor az újrakezdés tényleg tiszta lapot jelenthet.
Az emberi kapcsolatokban az a szép, hogy az egyének, a volt/jelenlegi/majdani résztvevők a kapcsolat útján túl, személyes fejlődéstörténeteket is bejárnak. Ezek végül vagy újra összehozzák őket - hiszen felkészültek lesznek egymásra, ami korábban esetleg kimaradt -, vagy végleg eltávolítják, és ki-ki a saját, külön ösvényén halad tovább.
A lényeg, hogy mindenki maga dönt: küzd vagy meghátrál. Amíg ott az érzés, amíg kétely van, kérdések, vágyakozás, és a mindennél erősebb megérzés, hogy "nekünk van még dolgunk", addig küzdeni kell, mert addig megéri küzdeni - és addig a káposzta se bűzlik majd. Amíg az ember látja, hogy van megoldás, amivel működőképessé tehető egy kapcsolat, addig tényleg van benne lehetőség. Akkor is, ha egyszer már feladták neki az utolsó kenetet.
(De gazdasági, kötelesség-jellegű, vagy "jobb együtt, mint egyedül" okokból nincs értelme. Mi több, nem is szabad újrakezdeni, mert a vége újra meg újra kudarc lesz, továbbá üresség és állandó hiányérzet.)
