Ha pasiként valamilyen perverz gondolat vezérelte okból keveredtél a cím alapján ide, még most jelzem: nem arról fog szólni a poszt, hogy mi, lányok mennyire értjük szó szerint a KEBELbarátság kifejezést, esetleg milyen fehérneműben párnacsatázunk, mikor ott találunk aludni egymásnál.
A bejegyzés lényege az, hogy mi, nők, igazából egyáltalán nem a pasikkal vagyunk társak. Hanem egymással. Lelki társak, sorsközösségben élő egyének, nővérek, harcos, féltékeny ellenségek és persze, olykor tündérek, angyalok, istennők. Egymás szemében is.
Nyilván igényel ez jó sok feltételt, mi sem hangolódunk akárkivel egymásra, de minden nőnek megvannak a maga lelki társai, akiket a saját neméből választott. Lelkileg sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint életünk bármely férfijához - tisztelet persze a kivételeknek, hiszen ahogy mindig, most is akadnak. Egymással tudjuk hajnalig fonni, szőni a szót, egymással kapcsolatban vannak meg azok az "aha" élmények, hogy úristen, mennyire egyforma lehet két sors és két személyiség. Mindez persze szexuális vonzalom nélkül, pusztán a lelkünkben történik meg, de ott élénken, szabadon és szárnyalóan.
Az egyedül töltött idő számomra emiatt áldásos abszolút, hogy újra felfedezhetem a lánybarátságokban ezt a szépséget.
A férfiakra jellemzően fiziológiai szükségleteink kielégítésére, illetve, aki vágyik ilyesmire, annak reprodukciós célokból, és a stabilitásra való eltökélt vágyunk miatt van szükségünk. Persze belőlük is válhatnak igazi társak, barátok, partnerek, velük is kialakulhatnak mély kötelékek, de bizonyos dolgokat egymással kapcsolatban e két nem sosem fog érteni. Akkor se, ha folyamatosan edukáljuk egymást a másik nem jellemzőiből.
A legszebb pedig ebben az egészben, hogy ezt a sok "nem értem" helyzetet, egymással jól kibeszélhetjük - mi, lányok, pasik nélkül.
(Ha férfi vagy, és idáig eljutottál, de még mindig egy párnacsata képe ég a szemed előtt, elárulom: nem szoktunk párnacsatázni. Pláne nem szaténban vagy csipkében.)
