Működhet-e egy olyan kapcsolat, amire nem vagyunk felkészülve? Előrebocsátom: fogalmam sincs. De mégis, mit lehet tenni, van-e mit tenni, amikor rájövünk, hogy egyikünk sem áll igazán készen?
Kiszállni túl egyszerű, túl gyáva volna. A legtöbben persze ezt teszik. Az ember nagyon sokszor, sok mindent illetően bizonytalan és felkészületlen, előszeretettel enged teret a bizonytalanságainak, és hoz döntést azoknak megfelelően. Pedig az élet minden területén folyamatos állapot a bizonytalanság... Még, ha agyontanultuk is magunkat egy vizsgára, mindig, mindig ott lappang a felkészületlenség érzése. Ha folyton azt a pillanatot várjuk, hogy fel legyünk készülve, akkor soha, semmilyen úton nem kéne elindulnunk. Semmilyen kapcsolatba nem kéne belemennünk, nem kellene vállalnunk egyes szakmai kihívásokat, talán sose lennének új barátaink, nem utaznánk messzire... Nem csinálnánk semmit, csak várnánk a percet, amikor már felkészültünk.
De ha bele merünk ugrani, akkor meg... Sosem tudjuk, mi vár ránk az úton. Sosem tudjuk, mikor szakadunk apró cafatokra, mikor dönt úgy a másik egy “nem felkészült” kapcsolatban, hogy neki ez mégsem megy, kiszáll, mert ez az út túl nehéz. Vagy mikor borul be a mi lelkünk felett az ég, és ugrunk ki mi - meggondolatlanul, fájdalmakkal telve, hogy aztán az egészet megbánjuk, visszasírjuk. És persze, akkor már késő legyen.
A kedvenc idézetem kapcsán számos idevágó kérdés merül fel:
"A végzet kétféleképpen is elpusztíthat minket. Ha teljesíti a vágyainkat, vagy ha nem teljesíti azokat." Most akkor melyik a jobb? És miből tanul többet az ember? A beteljesületlenségből, vagy ha teljesül, amit szeretne, de ugyanúgy belehal? Értéklejük egyáltalán a beteljesülő vágyakat?
Hiszek abban, hogy minden kapcsolat, minden élethelyzet egy megoldásra váró feladat, ami a teljesítést követően jutalmat nyer. Hogyha azt merjük mondani - és meg is lépjük! -, hogy félelmek ide vagy oda, ugorjunk, játsszuk ezt a játékot, akkor is, ha egyáltalán nem állunk készen... Akkor annak meglesz a gyümölcse. Első lépésként a saját fejlődésünk, másodikként pedig, hogy csodák lépnek be az életünkbe. A nagy nyereség nagy kockázattal jár. És azt hiszem, aki nyerni akar, annak nem is kell mást tenni, mint játszani, ez a könnyed része - és bírni mindazt, amit a játék jelent - ez meg a nehezebb. Az esést-kelést, a pánikot, a veszteségtől való félelmet, és mindebből a tanulást.
Mindehhez igazából még bátorság sem kell, csak elszánni magunkat, hogy oké, lesz, ami lesz, menjünk. Nyugodtan lehet közben félni, nyugodtan lehet közben tiltakozni, ha az úton, a játékban - olykor morgolódva persze -, mégis ott maradunk, akkor már a győzelem felé lépdelünk.
Aki hajlandó elkezdeni játszani, az már egy potenciális győztes. Aki pedig mindeközben fejlődni is tud, az a valódi.
