Szeretem a szabadságot, ezt szögezzük le. Szeretek szabad lenni. Egyedül lenni is szeretek, végtelenül tudok rajongani önnön társaságomért, és őszintén hiszek abban, hogy az ember akkor találkozik a valódi önmagával, amikor teljesen egyedül van. Amikor (egy kicsit) nincs se barátnőzés, se bulizás, se semmilyen egyéb program valakivel.
Van, akinek való ez az életforma. Van, aki a kötöttségekbe jobban belegajdul, mint az egyedüllétbe, és én bizony ez vagyok. Van, aki fél önmagával találkozni - na ez meg nem vagyok. Pedig nemcsak a szép oldalunkat ismerhetjük meg ilyenkor, hanem azokat a démonainkat is, amiket jobb lenne inkább sosem látni. Az önmagunkkal való ismerkedés ugyanolyan zsákbamacska dolog, mint egy másik ember feltérképezése, hiszen itt sem tudhatod, mi vár rád a sarkon túl.
De vannak olyan pillanatok, és ezt kár is lenne tagadni, amikor nem jó egyedül. Amikor a paplan helyett valaki mást is ölelgetnénk, amikor jó lenne érezni, hogy van olyan ember ezen a Földön, akinek kellünk, akinek örömére szolgál, ha ott lehet mellettünk a paplan helyett. Vagy rajtunk. És ez most nem a szexről szól, mert azt állati könnyű összehozni, és elég sok szexshop van ahhoz Budapesten, hogy élő emberre még csak szükség se legyen a kielégüléshez.
Ezek azok a pillanatok is, amikor felderengenek képek a múltból, apróságokról. Hogy jó volt nem egyedül intézni minden bevásárlást, például. Sokaknál ilyen az "osztott felelősség" vagy a valakihez tartozás érzése is. Belőlem ezek hiányoznak, de az tény, hogy jó néha egységet alkotni valakivel. Benne lenni egy közös buborékban, amiből a világ kiszorul.
A szinglilét, és azon belül is, a minőségi egyedüllét sajátja az is, hogy ilyenkor sokkal jobban a világ része az ember. Amíg a kapcsolataiban, a családjában az említett buborékokba kerül, ott bent összezárnak. Ezzel szemben, ha valaki egyedül van, nincs körülötte buborék. Teljesen nyersen, pőrén, védelem nélkül áll ilyenkor a világban - s mivel senkihez nem tartozik, végül is, az egész világhoz tartozik ezáltal.
Ilyenkor, ha az ember őszinte beszélgetésbe kezd az exével, hihetetlen bizonytalan érzések keríthetik hatalmukba. Amint pedig fény derül a pillanatnyi magányosság érzésre és szeretethiányra, feljön a kérdés is: ne aludjon-e esetleg nálunk...? Az amcsi sorozatokban ilyenkor mindig együttalvás van, mély beszélgetés és/vagy összeszexelés, meg a vele érkező bonyodalmak sora, és a bizonytalan érzésekből fakadó kérdések garmadája. (Mennyire követik vajon ezek a valóságot?)
Bár az életem bizonyos szempontból akár amcsi filmes is lehetne, hiszen számos karaktert hozok egészen kiválóan, én nem engedtem ennek. Ha valaki egy ilyen helyzetben visszanyúl az exhez, "csak legyen kivel összebújnom egy kicsit, és érezzem, hogy egy kicsit szeret valaki" alapon, az kizárólag önigazolást keres. Azonban az egyedüllét legáldásosabb hatása pont, hogy a saját belső forrásaink felfedezésében rejlene. Amikor megtanuljuk, hogy nincs mindig igazolás a bizonytalanságainkra.
Lehet, hogy én vagyok magammal kegyetlen, amiért a gyors és könnyű szeretetadag helyett az egyedüllétre szavaztam, de abban a döntésben nem rejlik fejlődési lehetőség...
