...Ugye, mindenki ismeri a tanmesét a kutyáról, aki ül a szögben, és vonyít, de nem kel fel belőle? Hiszen, még nem fáj neki eléggé.
Valahogy így van ezzel sok ember, lényegében mindenki, aki egy gáz munkahelyen, esetleg egy posványos vagy épp jégverem párkapcsolatban rekedt - meg persze, bárhol máshol, ami helyett bárhol máshol szívesen lenne. De nem lép, nem megy, csak ül a se**ét sebző szögben.
A kérdés csak az: miért nem változtat az ember?
Kérdezem én ezt úgy, hogy nap, mint nap ingerenciát érzek képen törölni magam, hogy elcsesztem az életem bizonyos döntésekkel. De erről később.
Sok olyan ismerősöm volt, főleg munkahelyeken és ismerősök ismerősei közt, akik sportot űztek a félrekúrásból, esetleg, (ritkább esetben) félre-estek-szerelembe, vagyis más iránt lángoltak az otthoni helyett. Itt mindig felmerült bennem a kérdés, ha az, aki otthon van, nem elég jó, mégis minek vannak vele? Volt, akinek fel is tettem, és a válasz után kis híján elájultam: mert az, aki otthon van, az rajong érte, aki meg jönne újonnan - ez én lettem volna amúgy, haha -, az meg nem tudna, és ő így folyton bizonytalannak érezné magát. Tehát a kulcs: a biztonság, ami szenvedély vagy szerelem nélkül is fontosabb tényező. Ki hitte volna... De ugyanitt lehetne említeni a "stabilitás", a "megszokás", és a "közös évek emléke" örökbecsű kifejezéseket is, amelyeket gyakran használnak az emberek indoklásként arra, miért tapicskolnak a csatornalében ahelyett, hogy dobbantanának. Sose fogom érteni vagy megérteni, de ennek oka bennem valahol egészen belül keresendő...
És akkor most beszéljünk rólam.
Asszem', hogy én mindent két lapra pakoltam fel az életben: szabadság + szerelem, de nem ám úgy, mint Petőfi. Én aligha óhajtom magam odaláncolni valakihez.
A "szabadságom az első" elv jegyében lettem egyéni vállalkozó az alkalmazotti státusz helyett - bevállalva egy veszélyesebb terepet, és az állandó bizonytalanság érzését. Szintén a "szabadságom az első", (no meg a "valami merőben új élmény kell") elv jegyében léptem ki a legutolsó komoly kapcsolatomból, ahol bár nem voltam fogva tartva, én mégis sokszor így éreztem magam. Mert én egy ritka önző állatfaj vagyok, akinek milliónyi óra énidőre van szüksége, és még ennél is több kimozdulásra, akár csak céltalanul bolyongva is a városban. De azért a legtöbbször céllal, előre tartva.
Mindkét esetben a nehezebb utat választottam az "álmaim", még inkább pedig, a "vágyott életstílusom" elérése jegyében. Valahol elképesztően mámorító, hogy volt lehetőségem és bátorságom is mindezeket meglépni, valahol meg ez totál fejjelafalnak helyzet, és felteszem magamban a kérdést, hogy mégis, miért nem voltam képes jobban átgondolni mindezt? Miért kell nekem mindig a bonyolultabb útvonalon felverekednem magam a hegyre?
Nos, a válasz egyszerű: azért, mert aki a hegyre akar feljutni, annak nincs más út, csak a bonyolult. Aki az egyszerűbb út mellett dönt, az kóricálhat betonon meg kitaposott túraösvényen a hegy aljában, de a büdös életben nem fog felérni a csúcsra.
Arról nem is beszélve, hogy nekem legalább már nem fáj a saját szögem - helyette fáj minden másom a folyamatos esésektől az úton felfelé. Mi a jobb? Egy szög a valagban vagy kék-zöld foltok a testen szerteszét?
Lövésem nincs. Én csak azt tudom, hogy az egyetlen út, amin képes vagyok járni, az előremutat. És felfelé.
